Láttam már, hogy a fenntartható / bio / agroökológiai / természetbarát gazdálkodásról szóló vitákat rendre kisiklatja ez a kérdés: „Hogyan fogsz tízmilliárd embert etetni biogazdálkodással?" Néhány gondolat ezzel kapcsolatban:
A globális élelmiszer-kibocsátás a kalóriaszükséglet nagyjából másfélszerese. Az éhezés oka a szegénység és az elosztás, nem az, hogy a farmok túl keveset termelnek.
A gabona jelentős hányada állatok emésztőrendszerén megy keresztül. Ebből a kalóriák tizedét–harmadát nyerjük vissza. A „világ etetése" érv sokszor nem más, mint az olcsó takarmánygabona-alapú hústermelés és a túlfogyasztás védelme.
Az ipari mezőgazdaság könyveli a terményt, de elrejti a költségek nagy részét: a talajpusztulást, a kiszárított és szennyezett vízadó rétegeket, a fosszilis gázból előállított nitrogént, az eltűnt beporzókat. Ez kitermelés, nem termelés. Ha ezeket a külső költségeket is beleszámítjuk, az olcsónak tűnő élelmiszer drágának bizonyul. A kitermelés ráadásul egyre drágább: ahogy a talaj termőerejét felélték és a hasznos rovarok eltűnnek, egyre több nitrogénre, vízre és permetszerre van szükség ugyanolyan hozam eléréséhez. A talaj regenerálása éppen fordított irányba mutat.
Az ipari mezőgazdaság tonnában méri a sikert. Évtizedeket töltött azzal, hogy fajtákat nemesítsen hozamra, egyenletességre, eltarthatóságra, szállíthatóságra és gépi betakaríthatóságra — a tápanyagsűrűség nem szerepelt a listán, ezért fokozatosan feláldozták. Az eredmény: nagyobb, egyenletesebb, hosszabb életű, de egységnyi súlyra vetítve tápanyagszegényebb termény. Egy „magas hozamú" hektár kevesebb valódi táplálékot adhat. Ha a gazdálkodás célja az emberek táplálása, nem a silók megtöltése, akkor a helyes mérőszám a tápanyag/hektár. Ezen a skálán a különbség szűkül, vagy akár meg is fordul.
Ha a talajt feléljük azért, hogy megnyerjük ezt az évtizedet, elveszítjük a századot.
De minden kártevőre, amelyet a vegyszerek elpusztítanak, ott vannak a méhek, zengőlegyek, fátyolkák, parazitafürkészek, futóbogarak és sok más faj. A vezető kultúrnövények háromnegyede beporzóktól függ. A jelenlegi rendszer megöli a saját természetes munkaerőt, és a temetést „termelékenységnek" nevezi.
A lehetséges stratégiák közé tartozik az agroökológiai intenzifikáció, az étrendváltás, a hulladékcsökkentés és bizonyos mértékű újraelosztás. A „tízmilliárd" érv ezeket mind kikerüli azzal, hogy úgy tesz, mintha a hektáronkénti hozam lenne az egyetlen fontos szám.
Összefoglalva: a probléma valójában nem a termelésről szól. Az elosztásról, az étrendről és az átlátható elszámolásról szól. Az ipari mezőgazdaság csak úgy „nyeri" a hozamversenyt, hogy távozik, mielőtt kifizetné a számláit — beleértve azoknak a rovaroknak a bérét is, akik elvégzik a munkát.
Az eredeti kérdés egy másik változata így hangzik: „Hogyan fogjuk etetni a tízmilliárd embert néhány évtizeden belül, miközben megtartjuk a húsevési szokásainkat, megőrizzük bőséges derékbőségünket, kidobjuk az élelmiszer egyharmadát, és hagyunk bizonyos politikusoknak, mérnököknek és iparosoknak kibújni a nehéz igazságok megválaszolása alól?
