A rewilding a földterületek "kezelésének" egyre népszerűbb megközelítése. Ez már első látásra követendő példának tűnik, mivel lehetővé teszi a fajok újratelepítését az újonnan létrehozott vadon élő területekre, és növeli a biológiai sokféleséget, valamint élőhelyet biztosít számos veszélyeztetett faj számára. Az újraerdősítésnek azonban vannak hátrányai is, mivel az élelmiszertermeléstől vonhat el földterületeket, bomlaszthatja a vidéki közösségeket és a földalapú kulturális hagyományokat (pl. juhtenyésztés).A nagyobb probléma azonban a földterületek megkímélésével az, hogy intenzívebbé válik a mezőgazdálkodás azokon a területeken, ahol a termelés ideálisnak tűnik. Az intenzív gazdálkodás nagyon energiaigényes, és az ehhez a szuperintenzív agrár-iparághoz szükséges alapanyagok/inputok beszerzése máshol jelentős környezeti hatásokkal jár (pl. a foszfátok és más ásványi anyagok bányászása, a műtrágyák előállításának energiaigénye) - ezt néha szellemhektárnak is nevezik.Már most is láthatjuk, hogy a szuperintenzív mezőgazdaság rombolja azokat a területeket, ahol ilyen gazdálkodás folyik (talajerózió, tápanyag-elmosódás, a vízfolyások eutrofizálódása stb.), valamint a tájat megfosztja a természetes fajoktól (a biológiai sokféleség csökkenése), annak ellenére, hogyvadon élő területeket is létrehoznak ebben a földmegosztási megözelítésben. Ez az intenzív gazdálkodási módszer egyre inkább hasonlít a bányászatra, amikor is a helyi erőforrások kimerülnek vagy elapadnak, akkor a mezőgazdaságnak új területekre kell áttelepülnie.Összességében tehát a természet védelmét szolgáló földmegosztás jelensége nagyrészt mítosznak tűnik.
A sorozat harmadik, és egyben utolsó részében, a jövő heti hírlevélben amellett fogok érvelni, hogy a kiegyensúlyozott mezőgazdasági rendszerek a természeti tájakkal együtt fejlődtek ki - a mezőgazdaság és a természet között nem mindig van szigorú határvonal - és nem is kellene, hogy legyen.
